„A hazaszeretet ott kezdődik, amikor egymást szeretik azok, akik egy hazában élnek. De ezt olyan nehezen értik meg az emberek.” Wass Albert
Édes Hazánk, Isten Veled!
– áll némelyik vasúti kocsi oldalán, zúg az
„Isten áldd meg a magyart”,
és szólnak a harangok.
Aztán eljön az indulás, a pocsolyák vékony jéghártyája beleremeg, amikor az acélkerekek megmozdulnak. A vagonokban zokogó Gyerekek, aranyhajú fiúk és lányok utaznak a szüleikkel, és azok szüleivel és kevéske csomagjaikkal. A vonat gyorsít, könyörtelenül viszi magával a baranyai stiffollereket, a dolgos Buda környéki gyümölcstermesztőket, büszke soproni poncichtereket, aranykalászos bácskai gazdákat és az Úr napját virágszőnyeggel köszöntő derék budaörsieket. Felszikrázik a hó, majd teljesen elnyeli a szerelvényt a kanyar. 1946. január 19-én, Budaörsön kezdődött el a svábok kiűzetése.
Német ajkú népesség az államalapítás óta él a Kárpát-medencében. A kereszténnyé lett magyar államban a bajor Gizella udvartartásának tagjaként telepedtek le. A kézművességgel és kereskedelemmel foglalkozó hospesekből lett erdélyi szászok és szepességi cipszerek környezetükben az iparűzés és a kereskedés motorjai lettek, és idővel ők adták a szabad királyi városok öntudatos polgárságának gerincét is. Túlnyomó többségük ugyanakkor a török háborúkat követő betelepítési hullámok során jutott el a Magyar Királyságba.
Gyakoriak voltak a földesurak magántelepítési akciói is, -így volt ez Budaörsön is – a 18. század Habsburg uralkodói ugyanakkor külön is szorgalmazták – és privilégiumokkal tették vonzóvá –, hogy a török háborúk következtében elnéptelenedett hódoltsági területeket a fejlett mezőgazdasági technikákkal dolgozó német telepesekkel népesítsék be. Számuk az 1910-es népszámlálás szerint a Magyar Királyságban közel kétmillió főt, az összlakosság 10%-át tette ki.
Budaörsön, 1721-ben, 3 évszázaddal ezelőtt kezdődött minden. Ekkor kötöttek a német telepesek gróf Bercsényi Zsuzsannával szerződést és találtak új hazára itt a Budai hegyek által övezett településen.
Itt ültettek hársfát, ahogy a grófnő kérte és kezdtek hozzá az őszibarack és a szőlő termesztéshez. Templomot építettek, iskolát alapítottak.
Valamivel több mint két évszázad alatt örömben és boldogságban, szükségben és ínségben volt részük. Ez idő alatt megteremtett hagyományaik kinccsé váltak.
De minden nép életében vannak sorsfordító pillanatok. Budaörsön ez 1946-ban jött el amikor az itt élők sorsa végérvényesen megváltozott. El kellett hagyni szeretett hazájukat szülőföldjüket. Az általuk létrehozott települést csak egy batyuval hagyhatták el.
Ránk hagyták kincseiket, mely ma is az életünk részét képezik, tesznek bennünket gazdagabbá.
A messzi idegenben való újrakezdés feladatai óriási nehézséggel jártak. Az érkezőknek az új környezetük sem örült, szokásaikat lenézték, nyelvi sajátosságaikat kinevették. Sokan igyekeztek hazaszökni – ami nem volt veszélytelen próbálkozás –, és akik kényszerűen meg is próbálták a beilleszkedést, ők is többnyire csak rövid, átmeneti megoldásként tekintettek kijelölt otthonukra. Legnehezebben az idősebb generáció tagjai viselték megszokott életterük, környezetük és ismerőseik elvesztését.
Ahogy a hasztalan várakozást Pelczer Rudolfné, született Knáb Anna felidézte: „A kitelepített magyar svábok közül azt kérdezték egymástól: És mikor megyünk már haza? Majd ősszel! – hangzott a válasz. És aztán ott haltak meg a messzi idegenben.”
Mai megemlékezésünk felidézi az elűzetés pillanatait, gyermekszemmel, bemutatja mindazt a fájdalmat, ami akkor egy kisgyermek átélhetett.
Köszönöm:
Balogh Ágnesnek, Borda Hajnalkának,
7.c osztálynak
