Köszöntő

Persze nem szüntelenül, nem reggeltől estig, de bujkáljon bennünk a mosoly – minden eshetőségre készen -, hogy bármikor felragyoghasson. Mert a mosoly, meggyőződésem szerint, mindig egy kis fényt hoz az életünkbe, meg a máséba is. Kicsike fényt, de sok kicsi, mint tudjuk, sokra megy.

Janikovszky Éva örök érvényű sorai fejezik ki legteljesebben azt a hangulatot, mikrovilágot, mely beragyogja, nap mint nap gyermekeink és az iskola pedagógusainak együtt eltöltött életét.

Mint tudjuk, az első iskola markánsan meghatározza a nyílt, tiszta lelkű, kíváncsi, tudásra vágyó gyermek jövőjét. Ekkor jelennek meg az első tehetségre utaló jelek, az itt dolgozó tanítók és tanárok láthatják először gyermekeink sikereit, örömeit és bánatát.

Együtt kézen fogva vezetik növendékeiket a tudás világába, melynek útja nem mindig egyenes, de átsegíti őket minden akadályon a szeretet, az öröm a kitartás és az összetartozás érzése.

Miben lakozik ez a mély elhivatottság? A hagyományaink őrzésében, abban a kincsben, amit ránk hagytak elődeink és méltóképpen őrizzük azokat. Abban a hitben, amivel minden nap neveljük, oktatjuk tanítványainkat, hiszen nincs olyan áldozat, amelyet meg ne lehetne hozni azért, hogy tehetségüket, képességeiket kiműveljük. Ahhoz, hogy ezt megtehessük, akaraterőre és sok-sok lemondásra van szükség. Lemondásra az értéktelenről, és kitartó munkával bemutatni és megszerettetni számukra a tudást, a hitet a művészeteket és mindazon erkölcsi értéket, melyeket életük folyamán magukkal visznek, amiben kiteljesednek, és boldog életet élhetnek. Ez a mi feladatunk, és így adhatjuk tovább minden kincsünket és tudásunkat azoknak, akiket a legjobban szeretünk, és akikért élünk: Gyermekeinknek.

„Ide kell hoznunk a nagyvilágot, ide kell hoznunk mindent,
ami szép, ami jó, ami nemes és amit érdemes.”

/Veres Péter/